Előhang

            Én nem tudtam, hogy minden ilyen könnyen tönkremehet. Nem is olyan régen még rendben volt az életem. Tanultam, mosolyogtam, és a rózsaszín felhők között ábrándoztam…

            Berontok a legközelebbi mosdóba, ami szerencsére üres. Ilyen se sok volt még ebben a suliban… Dühösen a taposóhoz vágom a táskámat, és egy pillanatra azon is elgondolkozom, hogy megrugdosom, de végül nem teszem. Ehelyett a fal mellett összeroskadok. A térdemet felhúzom, az arcom a tenyerembe temetem, és csak ülök ott magamba roskadva. Közben hallom a csengetés különös dallamát, de nem érdekel. Pedig azelőtt sosem késtem, sosem lógtam. Jó kislány voltam.

            Éppen az ajtónak hajtom a fejem, amikor valaki dübörög rajta.

            − Vi? Villő… − Összerezzenek a hang hallatára, de nem válaszolok. − Tudom, hogy ott vagy… Villő! Váradi-Gál Villő, könyörgöm! Tudom, hogy elrontottam…

            − Rohadj meg szépen odakint! – kiáltom elfúló hangon. Ő mélyen felsóhajt odakint. Lelki szemeimmel látom magam előtt, ahogy a homlokát ráncolja.

            − Vi… - motyogja olyan fájdalmas hangon, hogy majdnem megsajnálom. Súrlódó hang hallatszik, ahogy ő is leül az ajtó másik oldalán.

            − Hagyj – suttogom olyan halkan, hogy én is alig hallom. A légzésem eddig is szaggatott volt, de most átcsap szipogásba. Nem tudom megállítani a könnyeket. Némán rázkódik a vállam, és csak arra bírok gondolni, hogy ennek a vékony ajtónak a túloldalán ül az az ember, akiért eddig a világ végére is elmentem volna. Most látni sem akarom. Pár napja még mit nem adtam volna a megnyugtató öleléséért!

            De ez nem most, nem itt, a mosdóban bőgve kezdődött. Nem is pár napja, amikor még azt hittem, semmi rossz nem érhet mellette. Ez a lavina már jóval hamarabb elindult lefelé. Mert minden rosszban, minden tragédiában, ami csak eddig ért, ott volt ő is. A cseppnyi jó, ami cseppnyi méreggé vált.

            Végül mégis belerúgok a lábamnál heverő a táskámba.