Én nem tudtam, hogy minden ilyen
könnyen tönkremehet. Nem is olyan régen még rendben volt az életem.
Tanultam, mosolyogtam, és a rózsaszín felhők között ábrándoztam…
Berontok a
legközelebbi mosdóba, ami szerencsére üres. Ilyen se sok volt még ebben a suliban…
Dühösen a taposóhoz vágom a táskámat, és egy pillanatra azon is elgondolkozom,
hogy megrugdosom, de végül nem teszem. Ehelyett a fal mellett összeroskadok. A
térdemet felhúzom, az arcom a tenyerembe temetem, és csak ülök ott magamba
roskadva. Közben hallom a csengetés különös dallamát, de nem érdekel. Pedig
azelőtt sosem késtem, sosem lógtam. Jó kislány voltam.
Éppen az
ajtónak hajtom a fejem, amikor valaki dübörög rajta.
− Vi?
Villő… − Összerezzenek a hang hallatára, de nem válaszolok. − Tudom, hogy ott
vagy… Villő! Váradi-Gál Villő, könyörgöm! Tudom, hogy elrontottam…
− Rohadj
meg szépen odakint! – kiáltom elfúló hangon. Ő mélyen felsóhajt odakint. Lelki
szemeimmel látom magam előtt, ahogy a homlokát ráncolja.
− Vi… -
motyogja olyan fájdalmas hangon, hogy majdnem megsajnálom. Súrlódó hang
hallatszik, ahogy ő is leül az ajtó másik oldalán.
− Hagyj –
suttogom olyan halkan, hogy én is alig hallom. A légzésem eddig is szaggatott
volt, de most átcsap szipogásba. Nem tudom megállítani a könnyeket. Némán
rázkódik a vállam, és csak arra bírok gondolni, hogy ennek a vékony ajtónak a
túloldalán ül az az ember, akiért eddig a világ végére is elmentem volna. Most
látni sem akarom. Pár napja még mit nem adtam volna a megnyugtató öleléséért!
De ez nem
most, nem itt, a mosdóban bőgve kezdődött. Nem is pár napja, amikor még azt
hittem, semmi rossz nem érhet mellette. Ez a lavina már jóval hamarabb elindult
lefelé. Mert minden rosszban, minden tragédiában, ami csak eddig ért, ott volt
ő is. A cseppnyi jó, ami cseppnyi méreggé vált.
Végül mégis
belerúgok a lábamnál heverő a táskámba.
